Az ifjú László király

 

Margit már több mint két éve hagyta itt földi gúnyáját és öltötte magára fényes égi ruházatát. Szerelme, földi párja, Özséb, édesapja, Béla királyunk és testvér bátyja, István király is ott volt már az égi világ csillagjai között. A csapat visszatért egy kis időre, s most más dimenzióból segítették oly nagyon szeretett testvéreiket.

  Az ifjú király, nagyon megbetegedett. Szörnyű fejfájás gyötörte, de olyan fájdalmas, hogy már eszméletét is elvesztette. Ott volt mindenki körülötte, aki fontos volt az udvarban: udvari orvosok, rokonok, egyházfők, hercegek, bánok, a dajkája és sorolhatnánk az összes hozzá közelállót.

  Tehetetlenül álltak, nem tudtak újabb lehetőséget, amit megpróbálhatnának még, ami esetleg segíthetne. Időnként a keze ujjait megszorongatták, hogy a fájdalmas szorításra válaszol-e, de a fiatal király mozdulatlanul feküdt, nem adott életjelt. Sok halál esett mostanában a királyi családban, s most itt haldokol ez az ifjú, büszke, szép legény is, a magyarok új királya. Látják, hogy a halál kopogtat már életéért, de még itt tartanák. Margitunkat hívják, hogy segítsen a királynak. Futárt is menesztenek Margit unokahúgához, Erzsébethez, imádkozzon ő is a szent sírnál, s kérjék ott is László király gyógyulását.

  Erzsébet azonban gondol egy merészet, s eszébe jut, elkéri Margit vélomát a Pálosoktól. Ezt a fátyolt viselte Margit, s ez takarta fejét halálakor is. Nem volt földi por és szenny, ami rátapadhatott, gondolta hát, bizonyára jó gondolat, elvinni ezt a haldoklóhoz. Az atyák, nem szívesen adták ki őrizetükből Margit fejtakaróját, de a király élete, az más! Erzsébet szavára elindultak s vitték magukkal a látszólag hétköznapi fátylat.

  Anna, Margit nénje, nem tétovázott, amikor meglátta a fehér fátylat, sietve borította rá a királyra. A fátyol alatt, élet lobbant, László elkezdett verejtékezni, először a fején, aztán lejjebb és lejjebb, lefelé a testén, akár a folyó, amikor elárasztja a kiszáradt medret, úgy tért vissza Lászlóba az élet. Kezdtek az érzékletek, majd lassan a tudata is kitisztulni. Végül felismerte a körülötte állókat.

  Mikor végre mindenki megértette, hogy is esett a csoda, az orvosok is buzgólkodni kezdtek, s hogy semmi bajt nem tapasztaltak, végre engedélyezték, hogy a történteket mindenki kedvére megbeszélhesse.

  László, amikor megtudta, hogyan kelt életre, szeretettel ölelte magához szerelmetes nénje vélomát. Ki tudná elmesélni, milyen érzés a halálból megtérni, s a kezében fogni azt a fátylat, amit Margit viselt, az, aki odaátról, visszahozta ebbe a földi világba. Most nem akart mást, csak a sírhoz menni, és köszönetét kifejezni. A sok ember, ki az előbb az életéért harcolt, most örömmel járt az ágya körül, ami nem is régen, majdnem ravatala lett. Az ifjú király most véget vet a szavak folyamának, s parancsot ad, s fennhangon mondja:

- Köszönöm azt, mit értem tettetek, s most mennünk kell, és hálát adunk Istennek, s szerelmetes nénémnek, kinek fénye beíródott még ebbe a fehér fátyolba is, s így megmentette életem. Gyalog kívánok oda menni, mint zarándok, veletek, kik itt voltatok velem haldoklásom, s felgyógyulásom óráiban.

  Elindultak a sírhoz, s rögtönöztek hálaadó menetet. Került virág is, gyertya is, és vidám énekeket énekeltek, hogy megköszönjék az égi csodatételt.

  A két pálos atya, kik mindvégig ott voltak csendben, most tisztelettel vették vissza a drága ereklyét. Örültek, hogy királyunk meggyógyult, s mentek ők is a rögtönzött menettel, s ahogy mentek, hírtelen felnevettek, mert látták maguk előtt azt a jól ismert mosolyt, ami oly sokat ragyogott fel ennek a fátyolnak lágy redői közül, s ami most is ott ragyogott előttük, vidáman, huncutul.