A verés

 

Este volt, az éj sötétje nehéz köpenyként borult a kolostorra. Ma sötét volt minden Margit körül. Fájt nagyon a háta, a sebeket bántotta a ruhája.

  Minden lépés fájt, s most igazán nem tudta mit gondoljon. Olimpiádisz asszony már a jóság álarcába sem rejtőzött, megint kemény büntetést szabott ki rá. Tűrte, elviselte, mert nem akarta megszegni fogadalmát, s úgy érezte ezzel megint átvett valamit Jézusunk, Fényfiúnk szenvedéseiből. Fájt nagyon a seb, az apáca, akivel verették, belefáradt az ütlegelésbe.

  Megállíthatta volna őket, de mégsem. Nem tudta eldönteni mi a helyes, s amíg nem tudott döntést hozni, nem akart cselekedni. Mindig azt mondta magában, ezt Jézusunkért eltűrtem.  Legbelül, azonban az élet törvénye dolgozott lelkében. Mostanában Jézus Urunk is többször mondta neki, ez nem helyes, nem így kell élni.

  Nagyon fájtak az utolsó léptek, mielőtt a szobájába lépett. Alig várta, hogy a magány enyhítse egy keveset a fájdalmát. Aztán gyertyát gyújtott, s ahogy volt, ruhástul, végignyúlt ágyán, s mély imába merült. A fájdalom is enyhült lassan, ahogy érezte, csillagvilági testvérei segítik, s gyógyítják. A szellem uralma az erősebb, gyógyul és heged, az élő seb.

  Ez a nap, fordulópont lett életében. Sokszor eltűrte, hogy megalázzák és kínozzák, még révülés közben is megrugdosták. Ilyenkor midig azt hitte, nemes dolog, hogy ezeket elviselte. De fényes szerelmetes jegyese szavai most újra eszébe ötlöttek, s talán először most hajlandó volt elfogadni, hogy nem kell a bántalmazást eltűrni.

  Végre megértette a lényeget: neki is fáj, ha bántják a Fény Fiát, és Ő nem kéri, hogy érte viselje el a kínok kínját. S most kezdte végre érteni, hogy ha neki úgy fáj égi párja fájdalma, akkor ez visszafelé is igaz, neki is fájdalmat okoz, felesleges kínlódásával.

  Gyermekéveit is a kolostorban töltötte, s állandóan ellentmondások között élt.  Margitkánknak kis kora óta azt tanítják, hogy szenvedni kell, hogy az Istent így éri el, jutalmát majd így kaphatja az égi világnak. Mennyi fáradság ez neki, hogy elnyomja magában feltörő életörömét, amikor ő csak ragyogna a világ minden szépségére, s csak mondaná nekik, ne szomorkodjatok, a világ olyan szép és oly sok jót tartogat.

  Menekült hát égi utakra, így próbálta kibírni a kolostor sokszor oly fájdalmas életét. Titkon minden eszébe jutó módon gyógyította a szerelmetes égi fiú teste s lelke sebeit, csak eddig nem tudatosult benne, hogy ez a helyes, s nem a kín megidézése. A szeretete, a munkálkodása, a tudás terjesztése, a csodás cselekedetek, minden jó szó és gondolat, igen, ez gyógyír.

Szenvedést, szenvedéssel orvosolni? Ki is találta ezt ki?

Létezik, hogy évszázadok óta idézzük azt, ami csak romból, s nem gyógyír a fájdalomra?

A szerelem, szerelmetesség a másikat feltétel nélkül elfogadja, s a boldogsága boldogság neki is.

  Amikor ezeket végiggondolta, mintha választ is kapott volna, fény szabadult fel lényéből, mint amikor gejzír tőrt fel a fagyos földből. Felszabadult végre meggyötört lelke, nagyot sóhajtott, s a fény, ami most még erősebb lett benne, boldogítón árasztott el eget s földet.

  Már nem akart az elmúlton töprengeni, az élet vágya lobbant föl most benne, végre úgy, hogy ezt elismerte legnagyobb bírája, önmaga előtt. Egy percet sem marad tovább- megérett benne az elhatározás. Hírtelen elkezdett pakolni, összeszedni azokat a dolgokat, amik számára fontosak voltak. Aztán megtervezte, hogyan mehet majd ki a kolostorból észrevétlen.