A szórakozó atya

 

Volt egy atya, aki a híres Nagyboldogasszony szigetének közelében lakott, s nagyon szeretett Szent Margit sírjához járni. Kedvére imádkozott abban a légkörben, mert valami nagyon különös érzés vette ott körbe. Állandóan imádkoztak ott, éjjel-nappal sokan voltak a sír körül, s elnézelődött, ki miért ment oda, s hogyan történt aztán csodálatos gyógyulásuk. Kíváncsi is volt, érdekes is volt az, ami ott történt.

  Egyik nap, amikor megint a sírhoz igyekezett, szerzetes társaival találkozott össze, útközben. Köszöntötték egymást, s aztán megtudakozták, mi járatban van éppen. Mondták ennek a szerzetesnek, tartson velük, had beszélgessenek egy keveset.

  Az atya hajlott is erre. De mégis azt mondta, nem, mert hát már megmondta, Margit Asszonyuknak, hogy oda megy ismét, hogy imádkozzon ő is a rászorulókért. De a többiek, csak jókedvűen nevették:

 - Ugyan, a sír ott lesz holnap is, gyere velünk jó barátunk, beszélgessünk egy kicsit a régi időkről.

  Addig-addig kérték, hívták, hogy végül ráállt, s elindultak a szigettel ellentétes irányban. Két nap is eltelt, mire ismét eszébe jutott az atyának, hogy bizony el akart menni Margithoz, a koporsóhoz. A barát atyák azonban még kicsit szórakoztak volna, s ez az atya pedig ingadozott akaratában. Végül, hogy mindenki jól járjon, javasolta, hogy mulatságból, jöjjenek vele a szigetre, s nézzék meg ők is a szent helyet.

  Kedvet kaptak a kalandra, s indultak a csónakhoz, s evezőt ragadtak. S ahogy evezett az atya, hírtelen görcsös fájdalom hasított karjába, s ahogy haladtak a sziget felé, úgy nőtt az atya fájdalma. A karja pedig megmerevedett, csak a fájdalom volt éles, behajlítani azonban már nem lehetett. Az atya megrémült, sejtette, hogy valami félre sikerült, mert ez az üzenet túl érthető volt ahhoz, hogy valami másra gondoljon.

  Már ott is voltak a sírnál, s fájó könnyeket hullatva borult rá, könyörögve a megbocsátást. Értette már azóta, hogy jókedvvel tréfálkozni nem ugyanaz, mint szórakozni valami szent dolgon. Már nem tudta és nem is foglalkoztatta az odavitt barátai véleménye vagy sorsa.

  Kétségbe esve imádkozott, hogy Margit megszabadítsa. Milyen szégyen, hogy mások itt, halálos bajokból meggyógyulnak, ő idejön, s az egészségét veszti el csúfságára a világnak. Bánta már és szégyellte, amit elkövetett, hetvenkedett olyannal, amivel nem lehet.

  Margitkánk, a szépséges fénysugár, nem akarta ezt az embert sem sokáig a bajában látni. Csak annyira fogta meg a karját az égi gondviselés, hogy ne sértse meg saját lelkét. Ha nem vigyáznak rá, még elront valami nagyon szépet, amit eddig oly nagy gonddal épített.

  S most, mikor látták őszinte bánatát, s látták azt is, végre megértette hibáját, Margit nem akarta egy perccel sem hosszabbítani a leckének kínos perceit. Ez neki sem volt kellemes, de néha a felnőtteknek is kellene egy kis: „ejnye- bejnye”.

  Csak titkon gondolkozott el Margitkánk, hogy az emberek miért nem látják, hogy az Isten a szeretetével így vezetget mindenkit arra, amerre szükséges. Igaz, nem mindig ilyen egyértelmű az üzenet, de úgy tanuljuk mi is az életet, mint a piciny gyermek az első lépéseket. 

  Az atya boldogan vette észre, megmozdult a keze, s nem gyötri a fájdalom se. Köszönte hát a leckét, amivel megpirongatták, s megtanulta, vannak dolgok, amikkel az ember nem csúfolódhat.