A rózsaszál

 

Alkonyodott lassan, s végeztek a napi munkával. Özséb sétára hívta Margitot, beszélgessenek a sokszor bejárt erdei úton, ami a Mária forráshoz vezet.

  Margit kicsit szégyellősen mondott igent. Ez most más igen volt, mint eddig, mert nemrég ébredt rá új érzéseire, s most nem a barát szavaira válaszolt felszabadultan, hanem a szerelmes vágyakozó szorongásával esett zavarba. Mit ért most az égi utakon vívott bátor harcok emléke, amikor sétálni indult szerelemre éhes szívvel, egy erdei ösvényen. Nincs mit szépíteni a dolgon, zavarban volt, s izgalommal készült a sétára. Sietett is, meg nem is, hirtelen elfeledte, amit az előbb még tudott.

 - Jaj Istenem! – gondolta - nem lehetek ilyen szeleburdi, és már indult is, hogy el ne késsen. Mert azért pontosnak kell lenni, hiszen vannak dolgok, amik ellen soha nem szabad véteni.

   A boltívek alatt Özséb várta, hogy induljanak. Huncut szeme boldogon ragyogott, élvezte a pillanatot. Ismerték egymást jól, látták azt is, amit földiséghez szokott szem nem láthat, s tudták mindketten hiába is titkolnák a gondolataikat, vagy szellemük szikrázó fényárját.

  Nem is akarták eltakarni már a vágyott szerelmet, csak szokatlan volt még ez a feltörő érzelem. S ha Özséb meglepetés volt Margitnak, mert ő volt az izgalmas nyugalom, a megfontolt tűz, akkor Margit is meglepetés volt Özsébnek. A harcos komolyság játékos bájt rejtett, mely bármikor kitört, hogy tűzként égessen, vagy selymes esőként csendesítsen.

  Margit képes volt gyermeki kedvességgel feloldódni a pillanat szépségében, s Özséb áldozatul esett minden alkalommal ennek a kedvességnek.

  Ahogy sétáltak, Margit lábai megcsúsztak a sziklákon, s Özséb aggodva kapta el a szikla peremén. Az érintés is más lett, mert ezek a karok, már nem azok a karok, amik korábban segítettek, ha elbotlott.

  Most a karok erős izmos karok lettek, amik őt védték, ha kellett. Minden ugyan az volt és mégis teljesen más, ilyen az ember, amikor a szerelem tüze járja át.

  S vajon tisztább-e ez a tűz, ha tiszta a szellem, más-e a szerelem, ha a szerelmesek lába, amúgy is a csillagokban lépked?

  Mint minden szerelmes, ők is pontosan tudták, nincs náluk boldogabb és szerencsésebb, és nincsenek szemek, amik szebben néznek. Nincs kedvesebb se, csak mások nem tudják, de nem is kell tudni, mert akkor még talán tőlük elkívánják. De milyen balga marad a világ, ha nem tudhatják meg, milyen az igazi boldogság. Remélik, mindenki látja, ez aztán az igazi, semmi más!

  S mint minden szerelmes e földön, ők is pont ezt érezték, s nevették magukat, amikor ezt fölfedezték. Ha csillagokba vitte őket a boldog érzés, ezt már el nem mesélték, mert a fénynek is vannak hercegei és hercegnői, ahova az égi utakon, csak ők járnak. De ez már nem is a mi dolgunk, mert egy simogatás, egy érintés olyan földi kincs, amit az angyalok is oly boldogan vennének, ha megélhetnének.

   Az alkonyodó estében, a forráshoz érve, talán már nem is emlékeztek, mit terveztek az estére. Rózsabokrok illatoztak a forrást körbevéve. Szólni sem volt kedvük, csak fogták egymás kezét, csodálatos volt a csend, amit csak a forrás csobogása tört meg.

  Özséb boldogan nézett a legszebb rózsaszálra, mely illatosabb és hamvasabb volt, mint összes virágba borult társa. S ha gondolt jövendölésre, s arra, hogy a most történőt gondolatban már elképzelte, mind elhalványodott érzés lett a valóságban átéltekhez képest.