A pinceomlás

 

Buda mellett nem messze, Felhévízett, élt egy Bonc nevű ember. Dolgos ember hírében állt, szerető családja, szép háza volt és élte csendes életét, mint mások.

  Volt egy fiuk, Benedek, aki éppen hetedik évét töltötte azon éven. Egyik este, vacsorához készülődtek, s mivel Benedek nagyon elfáradt, már vacsora előtt elaludt. Hagyták pihenjen inkább, s így nélküle ült asztalhoz a család. A ház alsó szintjén, a boltívek alatt jóízűen ették a finom falatokat.

  Hírtelen furcsa hang ütötte meg fülüket. Abbahagyták a falatozást, s hallgatták, honnan jön a szokatlan zaj. S mire felfogták, a morajlás eredetét, már peregtek körülöttük a kövek, s a ház szemük láttára omlott össze. Futottak, karjukat fejük felé emelve, összegörnyedve, úgy ahogy a életösztön követelte, mentették életüket. Aztán minden elcsendesült, a por még el sem ült mikor az tudatuk végre kitisztult, s a következő gondolatra görcsbe rándult egész lényük, mikor ráébredtek, hogy a kis Benedek az ágyán aludva a romok alatt rekedt.

  Ne kelljen senkinek megtapasztalni a szülői szív fájdalmát, mikor gyermeke éltéért aggódva szaladna, de nincs hová. Remegő szívvel, kétségbeesve kezdték a romok között keresni a gyermeket. Jöttek a rokonok, szomszédok, s reménykedve takarították el a köveket, hátha mégis úgy esett, hogy valami csoda folytán, életben találják Benedeket. S mikor végre kiemelték a kis testet a kövek közül, nem volt csontja töretlenül. Élettelenül lógott minden tagja, s ha volt is remény, az most elhalt.

  Az anyja fájdalmasan ölelte, mint aki soha többé el sem engedi, de az asszonyok gyengéden lefejtették kezeit, hogy megmosdassák, s vigyék felravatalozni. Aztán siratták, búcsúztatták, s mivel hallották hírét Szent Margitnak, kérték, tegyen csodát és támassza fel a halottat. Benedek azonban mozdulatlanul, hidegen fekszik a ravatalon, s a szülői szív, ha majd meg is szakad, lassan, de el kell, hogy fogadja, a gyermekük meghalt. Lassan a remény is elhal, s az apa, megtörten elindul a híres sírhoz, Szent Margithoz. Ha már lehetetlent kértek, s a gyermek nem élhet, akkor legalább arra kéri, segítse lelkét az Istenhez.

  Ül a sír mellett, elsírja férfi könnyeit, s imádkozik majdnem hajnalig. Lassan feláll a sír mellől, s hazaindul, mert ezernyi a feladat, tisztességgel akarja intézni a temetéssel kapcsolatos tennivalókat. Amint az úton hazafelé baktat, nézi a lába alatt a poros, kavicsos utat. Aztán a hajnali csendben léptek közelednek, a szomszédját látja sietni elébe. Már messziről kiabál, és azt se tudja, hogy mondja, csak ismétli hogy:

 - Gyere, siess haza, mert a gyerek feltámadt!

  Együtt szaladnak már hazafelé, s repülnek, azt sem nézve, hova lépnek, mert látni akarja azt, amit oly nagyon kért, s ami oly lehetetlennek látszott. S mikor hazaért, már szaladnak elébe, nem érti a szavaikat, mert egymás ellen beszélnek.

  De látja gyermekét mosolyogva ülni a ravatalon, s nézi, tapogatja, s kérdi csodálkozva, biztos, hogy jól van? Nincs törött csontja, hiába keresi, nincs rajta karcolás sem, még a régi sebhelyek is mind nyom nélkül eltűntek. Most az egész család felkerekedett, s mentek a szent koporsóhoz.

  Mentek velük a szomszédok, rokonok, hogy hálát mondhassanak jótevőjüknek, s kifejezhessék végtelen örömüket. S ha így gondolták, jól gondolták, mert örömük valóban az égig szállt, s az égi világ is örült a sok szerető szívnek, ami boldogságban tündökölt.