A megszállott lány

 

Erzsébet nagyon szerette jegyesét. Szerette nézni büszke járását, arcának szép formáját. Amikor együtt mentek valahová, örült, ha karonfogva látták őket. Nagyon várta már az esküvőjüket. Boldog volt és nagyon szerencsés, minden készen volt, hogy életüket összeköthessék, és boldogan élhessék.

  Aztán minden összeomlott körülötte. Jegyese, nem tudni már mi okból, nagy útra indult, s így hosszú időre el kellett válniuk egymástól. Erzsébet borzalmas napokat élt meg. Elbúcsúztak, és hírtelen összeomlott minden körülötte. Minden terve és álma semmivé lett. Nem és nem bírta elviselni a gondolatot, hogy szerelmét talán soha többé nem láthatja. Kerülte az embereket, kiment a sötétbe, hogy egyedül lehessen, búsult és bujdokolt. Ki tudja már miket mondott magában, miket gondolhatott mélységes bánatában, de úgy mesélik, hogy a pokolbéli ördög jött, jegyesének alakját magára öltötte, s megszállá a lányt.

  Ha eddig szomorú volt és magába fordult, addig emlegette a rosszat, hogy meg is teremtette. Már nem tudott ura lenni a helyzetnek. Fiatal és szép karcsú teste, veszélyes és félelmetes erővé változott. Tíz körömmel marakodott és pofozott, akiket eddig szeretett, azokat most ököllel verte. Máskor foggal szaggatta testvérét, szüleit, s ha kő vagy bot akadt kezébe, azzal verekedett. Először nem értették szerető szülei, mi is történhetett, de aztán nem bírtak már vele.

  Megfogták egy alkalmas pillanatban, s az előre odakészített erős láncokkal úgy összekötötték, hogy ne tudjon többé senkinek ártani. A lány, aki eddig csak magyarul beszélt, most németül, tótul, és sok más nyelven is megszólalt, amiről a szülei sokszor azt sem tudták, milyen nyelv lehet. Öt hónapja volt ez már így. A lány, megkötözve kiabálta világgá, mindenféle nyelven, fájdalmas szerencsétlenségét. A szülők és testvérek hiába hívtak papot, orvost, nem tudott rajta senki segíteni.

  Egyszer valaki elmesélte, hogy Margit királylány sírjánál csodás dolgok esnek. A szülök, rögtön elhatározták, elviszik a szerencsétlen megszállottat a szent sírhoz. Odautaztak hát, s a sír mellé tették Erzsébetet, összekötözve, nehéz láncokkal fékezve, hogy valakiben kárt ne tehessen. Hosszú napokon át ott tartották a lányt a sír mellett, de nem változott semmi, mindenféle nyelvén beszélt össze-vissza, s a láncok óvták csak a sír körül imádkozókat, veszélyes rohamaitól.

  Január volt, közeledett Margit királylány halálának évfordulója. Nagy volt a sürgés-forgás, díszítettek, készülődtek erre a jeles napra. A kórus lázasan próbált, hogy szépen csengő hangon köszöntse a látogatóba érkező vendégeket.

  Elérkezett 18.-a és nem más, mint Margit édes bátyja – István király jött látogatóba. Nagy ünnep volt ez, a csodatévő szent sírjánál látni a királyt, ahogy kíséri az udvari népség, sok gazdag úr és nemes hölgy. A sírnál pedig minden rendű és rangú gyógyulásért imádkozó ember áll. Sok éle bajjal voltak ott akkor is betegek, de mikor István meglátta e szerencsétlen, megszállott Erzsébetet, nagyon csodálkozott, mennyi nyelven beszél, s ahogy látta elesettségét, hangosan kezdett imát mondani érte, s a jelenlevők mind követték ebben.

  Szépen zengő hangján kéri az Istent, szeretett testvére, Szent Margit érdeme miatt, szabadítsa meg e lányt a pokolbéli ördögtől. S a kérés ismét meghallgattatott, s a nagy sokadalom szeme láttára a lány megnyugodott, s visszatért kedves szelíd mosolya, és szép okos tekintete. Mint aki álomból ébred, csak csodálkozva nézte a fényesen csillogó, meghatott tekinteteket. Magyarul szólt ismét és nem is emlékezett, hogy ő beszélt volna más nyelveket.

  Az égben Margit is mosolygott, s szelleme fényben úszott. Boldog volt, hogy a lány egészséget kapott, s hogy segíthetett, mert olyan nagyon szerette az embereket, s különösen nagyon szerette Istvánt, csillagszemű testvérbátyját. Őt jöttek most köszönteni és ünnepelni, de Margit is viszonozta köszöntésüket, s mindent beragyogó tiszta égi fénye elmosta most is a betegségeket.

  Ezernyi fénykarjával, végigsimította a templomban ünneplők arcát, Ez az érintés, könnyeket csalt sokak szemébe, mások kellemes, futó borzongásként érezték az égi jelenlétet. Így ünnepeltek együtt szeretettben és örömben. Ilyenkor az égi kezek földre, a földi lelkek pedig égbe érnek.