A megfagyott csecsemő

 

Pestnek városában élt egy szegény ember, feleségével, s kicsiny gyermekével. Egész nap dolgoztak, s este fáradtan bújtak be a hideg ágyba. Nem nagyon akadt pénzük tüzelőre, csak annyit fűtöttek, hogy éppen ne fagyjanak meg a jeges téli időben.

  A téli szél végigsöpört az utcán, fújta a havat, s jégvirágot rajzolt a házak ablakára. Az asszony, a sovány vacsora után, vacogva bújt be az ágyba, s vette maga mellé csecsemő kisfiát. Melengette, és megszoptatta jó anya módjára, szorosan húzta magához, hogy melegen tarthassa. Majd a napi munkában elfáradtan végre elaludtak.

  S reggel, mikor nyitogatta szemét, érezte a tél, a házba is bekúszó jeges hidegét. Aztán nyúlt ösztönösen a kicsiért, s iszonyatos érzés kerítette hatalmába, a gyermek bőre hideg volt, a húsa merev a halál jeges ölelésétől. Nincs rá szó, milyen volt az anya feltörő fájdalma, nem bírt mit kezdeni magával. A szoba közepén, meleg parázs mellett próbálták melengetni, a kicsit, de nem volt mit tenni. Gyilkosnak érezték magukat. Járt a rokonság és szomszédság, mit is segíthetnének, de van, amikor az ember tehetetlen.

  A gyermeknek gondatlanság okozta halálát, s ilyen bűn alól, a pápa adhat feloldozást. De adhat-e feloldozást a léleknek egy papír, s tud-e élni az ember tovább, ilyen érzésekkel?

  Az asszony üres tekintettel meredt a semmibe. Nem látott mást, csak a kicsiny, élettelen, hideg testet. Már nem sietett sehová, a tél hidege pedig jól esett, mert az is olyan volt, mint a megfagyott lelke. S mint utolsó reménye, eszébe jutott Margit, ki annyi embernek segített nyomorúságos helyzetében. S rögtön remény lobbant árva szívében, s megesküdött az égre, ha Margit érdeme miatt az Úristen megsegíti, s a gyermek mégis föltámadna, ő életének maradék részében, Mária kolostorában szolgálna köszönetként.

  S ahogy ismét a gyermekére nézett, kisfia épp a szemét nyitotta. Lassan a megfagyott erekben a vér felmelegedett, s áramolni kezdett. Visszajött a szellem a testbe, s a kisfiú nem érzet mást csak nagy éhséget.

  Örömre fordult a nagy fájdalom, s elindultak a szent sírhoz, hogy köszönetet mondjanak. Vitték a gyereket, s kísérték szomszédok és rokonok, mentek imádkozni, s mesélni mindenkinek, aki arra járt, mily csoda esett. A sír mellett soha el nem fogytak az emberek. Volt ki kérte a kegyelmét az égnek, s volt, ki köszönte a jótéteményeket. Osztoztak egymás örömében s bánatában, boldogság volt itt lenni, s látni a csodákat.