A lángoló edény

 

Egyik nap, különösen finom csemege került az asztalra, egy helybéli halász rákot hozott ajándékba. Igyekezett meghálálni a segítséget, hogy gyermekét meggyógyították, és meleg ruhát adtak nekik a hideg téli időben. A finom falatokat már főzte is az egyik apáca, akit Szabinának hívtak. De valami rosszul sikerült, mert hírtelen lángra kapott az étel és az edény is egyaránt, s ő kétségbeesve állt a lángok láttán. 

  Éppen akkor lépett be Margit a konyhába, valamit intézni, s meglátta Szabina kétségbeejtő helyzetét. Nem is gondolkodva, mi legyen a megoldás, természetes mozdulattal nyúlt a lángoló edény után. Megfogta izzó fülét, úgy emelte ki a tűz nyaldosó lángjaiból.

  Szabina eddig félelmében állt, mert nem tudta hogyan fogják fogadni az elégetett vacsora hírét. Most pedig, mikor segítséget kapott, igazán zavarba esett, s nagy szemeket meresztve nézte Margitot, ahogy jön-megy az előbbi eseménynek nem is tulajdonítva nagyobb jelentőséget. Megköszönni is elfelejtette a segítséget.

  Tudták jól, bűvös királylány Margit, de más hallani valamiről, és más átélni, ha valami szokatlan történik. Nem volt égés vagy sérülés a kezén, s nem pörkölődött le szőre sem, s ruhája is érintetlen maradt teljesen.

  Szabina megint azt érezte, mint már oly sokszor, nem tudta mit is tegyen, nem tudta, mit is mondjon. Itt van egy szépséges királylány, akit tisztel, s aki nem engedi, hogy királyi rangjának megfelelően tisztelhessék.

  Dolgozik, mint a szolgálók, s mégis jobban birtokolja az égi tudást, mint a püspökök és apátok. S vannak, akik megalázzák, feledve ki is Margit, aki mégis segít, adakozik, s gyógyít.  Ha bajuk van, rá mindig számíthatnak, s érzik, hiába alázzák apró dolgaiban, közelébe sem férnek egy szent akaratnak, ami Margit egész lényét áthatja.

  Így esett hát, a csoda, amit feljegyeztek az utókornak, bizonyítva ezzel is újra és újra, az égi tudás végtelenségét, mikor ezt valaki birtokolja.