A kín virággá változik

 

Margit most múlt húsz éves. A tél már beköszöntött, fehér takaró borította a Pilis titokzatos hegyeit. Szeretett itt lenni.

  Most, hogy eljött a kolostorból kicsit kereste még a helyét, furcsa volt megszokni új életét. Végre békében érezte magát, tiszta világba lépett, s itt érezte igazán Istent. A téli nap megsimította a hó felszínét, s varázsolt belőle gyémánt fényű csillogást. Még tervezgette hogyan is tovább, hogyan rendezze be életét, hogyan fog gyógyítani, hogyan szolgálja Istent.

  Még mindig égették a sebek, s a verések emlékei. Tudta jól, ezt feldolgozza a lelke, szerencsére ezek az évezredes tudások, sosem vesztek el. De mint ember, csalódottan állt. Végiggondolta életét, milyen nehezen szabadította ki bilincseiből a saját lelkét. Már majdnem elfeledte a csillagok világát.

  Egy szenvedő Istenfiút siratnak, s egy büntető Istent imádnak. Ő végigélte mindezeket, mert így neveltetett. Rossz volt arra gondolni, hogy oda jutott szeretetük, hogy kínozták és verték, mert nem úgy gondolkodott, mint ők tették. S a csodák, mik nyomában jártak, csak arra kellettek, hogy emeljék saját jelentőségüket és fontosságukat.

  Idemenekült, régi ismerőseihez, a pálosokhoz. A pálos atyákat nagyon szerette. Régi barátság fűzte egymáshoz szívüket. Igaz testvérek voltak, s tudásuk méltó nevükhöz. Eddig is ismerte sokuk szellemét, akikkel együtt révültek.

  Nem nagyon kellett szorosabb kötelék, mint égi utakon védeni, segíteni egymást. Az elszenvedett kínok görcsei lassan kisimultak, s a fény, mi lelkében élt, itt újra fellobbant.

 Boldogan ment vissza az épületbe, amit inkább neveznék katedrálisnak, mint kolostornak. Építészeti csoda volt ez, szemet gyönyörködtető. Oszlopai karcsúan emelkedtek, faragásai az élettől tomboltak. Kecses volt az épület, s nagy, tornyai égbe nyúlóak. Fenséges volt a látvány, s nagyot sóhajtott, amikor belépett, mert egy új élet vette kezdetét, s Margitkánk boldogan nézett elébe.