A fogadalom

 

Egyszer volt, hol nem volt, heted hét országon is túl, volt egyszer egy királyság. Híres királyság volt ez, a világ közepén, ahol a király nagyon szerette nemzetét. A király - akit Bélának neveztek - fejét titokzatos korona fedte. Ki e koronát viselhette, égi világ titkait ismerte. Gazdag volt ez az ország, aranyban, ezüstben, folyóiban a halak ezrével hemzsegtek. Földje termékeny, búzája tengernyi, s kinek ily szép országot adott az Isten, adott hozzá irigy ellenséget is.

  Harc dúlt most is az országban, ellenség ontotta vérét a magyarnak. nehéz döntések születtek sorra, a királynak nem volt könnyű dolga. Volt ellenség bőven, jobbról is balról is, s mit a fej kigondolt, nem mindig követte a kar és a láb is. Ilyen az ember, mindig mást akar, s a jó királynak számolnia kellett a belső ármánnyal. Tudta a jó király jön a nagy áradat, Batu kán seregei az országra támadnak. Nem kincs kell nekik s nem is vagyon, emberéletet kellett ontani mindenáron. Nem csak harcosokat gyilkoltak halomra, asszonyokat s gyermekeket daraboltak. A piciny csecsemőket lándzsára tűzték, így mutatták ki istentelen lényük kegyetlenségét. Népet öltek, s keresték a királyt, nem volt más vágyuk, mint hogy őt is kardélre hányják.

  Királyunk levelet írt a római pápának, küldjön segítséget a keresztény világnak. S mint eddig is mindig, most sem jött segítség, hagyta a pápa, harcoljon csak a magyar Európa békéjéért.

  De a földi dolgoknál erősebb az égi, s a Magyarok Istene nem hagyta veszni gyermekeit. Lassan felállt a csapat, fehér táltosaink erőre kaptak. Összegyűltek csendben, a szent erdőben, s összeért ég és föld, mikor ők révültek. Királyunk - fő táltosunk - fénye e világnak, nagy ígéretet tett az Egek Urának. Kérte az Istent, mentse meg országát a nagy veszedelemtől, s ha születendő gyermeke lány lesz, a nemzet megmeneküléséért Isten szolgálatára ajánlja fel, köszönetül.

  S mint amikor hirtelen vége szakad a viharnak, úgy tűntek el a tatár seregek, hazavonulva. Földi nyelven szólva, nagy kánjuk halála okozta hirtelen távozásukat, de ki ismeri az ég titkos világát, ki tudja s látja ilyenkor a Jó Isten mosolyát.

  Mikor elhitték végre szabadulásukat, lassan hazamerészkedtek az emberek. S kit ígértek az égnek cserébe, lassan testet öltött édesanyja méhében. Eljött az év vége, s a fehér hó, mikor belepte óvón a sokat szenvedett földet, meglátta a napvilágot ez a kicsiny gyermek.

  A Nagy Isten, kinek ajánlják a gyermeket, gondolt egy kedveset, kicsiny csillagocskát, Nagyboldogasszonyunk földi leányát, Napfiúnak Napfiú párját küldi, tenni földi dolgát. Jön a kis királylány, ragyogni a földre, fényt vinni a lelkekbe, életet teremteni az élettelenbe. Megszületik hát Árpád házi Szent Margit királylány, hogy beteljesítse ígéretét Isten oltárán.