A Duna árja

 

A kertben egyre sötétebb lett, alig lehetett látni a fák körvonalát. Délután nagy vihar volt, csupa sár lett minden. Erről az iszapos sárról egy történet jutott Margit eszébe, amire mosolyogva gondolt vissza. Akkor is ilyen sár volt, amikor a Duna megáradt, s majd’ elmosta a kolostort, lakóival együtt.

 Utána nem sokkal látogatóba érkezett Marcellus fráter. Elmesélte neki, hogy a Duna olyan magasra feljött, hogy a belső épületeket is elöntötte, s szinte az életük került veszedelembe. A fráter nem akarta elhinni a esetet, sőt, egyszerűen elküldte, és azt mondta: „Ezt én nem hiszem!”

  Még mindig belepirul, mikor eszébe jut, mennyire felzaklatta a pap viselkedése. Hogy ő nem mondana igazat? Hogy feltételezhet ilyet róla? Hogy lehet kétségbe vonni az ő szavait? Mindig igyekezett olyan lenni, mint a többiek, soha nem akart hivalkodni azzal, hogy ő királylány és nem akart e miatt előjogokat sem. De az adott szó, a szavainak hitele, az egészen más. Mégiscsak a nagy tekintélyű Béla király szent életű lányáról van szó!

  Marcellus nem vette észre a gyülekező viharfelhőket. Nem gondolta volna, hogy az oly készséges Margit becsületét sértegetni nem ugyanaz, mint beosztani szolgálatra, amit engedelmesen teljesít. Margit nem szólt, csak annyit tudott tenni, hogy kérte Jézust, mutassa meg ennek az embernek, hogy az ő szavai igazak. Gyors válasz jött az égből. Marcellus gyanútlanul beszélgetett az apácákkal, sétálgatva a kertben, vacsora előtt. Hirtelen moraj hallatszott, s már zúgott is a víz, elöntve mindent. A fráter meglepetten nézett körül, aztán már csodálkozni sem volt ideje, nagyon gyorsan szaladt a kerengő felé. a Duna vize meg kergette, mint a harapós kutya, akit a betolakodóra ráuszítanak. A kerengőben sem volt megállás, itt is utolérte a víz. Szaladt hát tovább a kapitulumházba s onnan meg a konyhakertbe, de a víz még mindig a nyomában volt. Szerencséjére itt volt néhány deszka, az épület körül. Ezeken talált végül menedéket. Bocsánatkérően nézett körbe, megbánva, hogy olyan meggondolatlanul kétségbe vonta Margit elbeszélését a Duna áradásával kapcsolatban.

  S a víz, mi oly hirtelen jött a vacsora előtti esti csendbe, hirtelen húzódott vissza, s ami a legérdekesebb volt, mintha semmi sem történt volna, most nem volt iszap, s hordalék, s csak egy rossz álomnak tűnt az egész.

  Látta maga előtt Margit az égi képet, miként nézik az esetet az égi testvérek. S ha nem is nevettek még ki soha senkit, azért értették a tréfát, s jókedvűen nézték, ahogy a Duna ijesztgeti a fürgén szaladó Marcellus atyát.

  Margit lassan az ajtóhoz ért, kicsit még mosolygott az iménti emléken, s mosolygott azért is, mert eljött az este, s a munka végeztével végre letérdelhetett szobájában az imazsámolyára, hogy saját utakon folytassa ezt a napot.